Szőke nő naplója (6)
Fantasztikus élményben volt részem ma.
Operában voltam.
A barátnőm szólt, hogy ők mecénások – fogalmam sincs mi az! – és van még egy hely a páholyukban.
Meg is kérdeztem, hogy mekkora hely van a páholyban, mert nem mindegy, hogy kis sámlit viszek magammal, vagy az új térdeplős székemet. De aztán mondta, hogy szék is van benne elég.
Már megint sokat gondolkoztam a szekrény előtt, mert nincs egy rongyom, amit felvegyek.
De aztán egy kisestélyivel is beértem.
Mikor megérkeztünk, és beültünk a helyünkre, a zenekar össze-visszajátszott még. Reméltem, hogy mire elkezdődik az előadás, összegyakorolják.
Aztán sötét lett, és egyszer csak elkezdtek tapsolni az emberek.
Apukám, mindig mondta, mikor lassan fogtam bele valamibe, hogy „mire vársz kislányom, tapsra?” Hát a zenészek is erre vártak, mert miután tapsoltunk, elkezdtek játszani. Már sokkal jobban, mint amikor még világos volt, talán zavarta őket a fény?
Olasz nyelvű előadás volt, de az énekesek igen ügyesek voltak, mert volt köztük magyar, francia, amerikai művész is, és mind értette az olaszt. A szövegek nem voltak szinkronizálva, csak feliratozva. Csak az volt a furcsa, hogy a felirat nem lent volt, mint a moziban, hanem, fent, a függöny tetején, és nem mindig tudtam követni a szerepeket.
Nagyon tetszett a szöveg, mert szerelmi dráma volt. Bár az udvarlós csávó furcsa hasonlatokat mondott a főszereplő nőnek. Nem is értem, én ilyen dumára nem fakadnék dalra. Egyszer azt mondta, hogy szereti, mert az anyjára emlékezteti. Tejóég! Ez elég szörnyű lehet, ezzel engem ugyan nem venne le senki a lábamról. Az egyik főszereplő csajszi folyton vedelte a fekete címkés whiskit, és ezért tántorgott is rendesen, majd volt egy jelenet, amiben még kokóztak is, hát, nem is értem, hogy engedhetnek meg ilyet nyilvános helyen. De szerencsére nem szívtak be annyira, hogy ne tudták volna végigjátszani a jelenetet.
A szünetben aztán a mecénások vendégei voltak a színháznak egy pohárpezsgőre.
Értem, tehát az a mecénás, aki szomjas - megint tanultam valamit.
Jah, meg azt is tudom már, hogy a drámák végén mindig meghal a hősnő, éppen mikor a legszerelmesebb.
Sajnos, szörnyen bunkók voltak az énekesek, mert folyton egymás szavába vágva, vagy egyszerre énekeltek, ráadásul teljesen más szöveget. De végül is rájöttem, hogy ennek is megvolt az oka:
Hát azért, mert így hamarabb vége lett az előadásnak. El tudom képzelni, hogy 6 felvonás is lett volna, ha mindenki udvarias, és megvárja, míg a másik befejezi a dalt.
A jelmezek is csecsebogyók voltak, modern, pasztellszínű kosztümök, és a főszereplő pasi egy cuki rózsaszín öltönyt hordott.
A legjobban pedig az tetszett, hogy a végén a hősnő nem is halt meg. Mert miután lement a függöny, kijött meghajolni. Aztán rájöttem, ennek is megvan az oka: holnap és holnapután is lesz előadás. Aztán a jövő héten lesz a „darab-temetés”, gondolom, akkor hal meg véglegesen.
Sokáig tapsoltunk, vastapsoltunk is, és akkora siker volt, a közönség állva hagyta el a nézőteret.