Egy paraszt vett egy igáslovat. Gyönyörű állat volt! Igaz, jó sokat is fizetett érte. ám egy hónap múlva a ló megbetegedett, lábra sem tudott állni.
A derék ember elkeseredve kihívta az állatorvost, aki azt mondta:
- Hát, a lovának egy vírusos megbetegedése van, 3 napig kell ezt a gyógyszert szednie. A harmadik napon eljövök, és ha nem javul az állapota, akkor le kell lőjük!
Az istállóban levő disznó meghallotta ezt a beszélgetést.
Az első nap után minden változatlan volt, a ló állapota nem fordult jobbra.
Odament erre a disznó a lóhoz, és így szólt:
- Gyerünk barátom! Kelj fel, állj lábra!
A második nap sem javult a ló állapota, nem hatott a medicina.
- Gyerünk barátom, kelj fel, mert ha nem, akkor meg fogsz halni! - figyelmeztette a disznó a lovat.
A harmadik napon is beadták a lónak a gyógyszert...de semmi! A ló állapota nem javult.
Az állatorvos megérkezett, ránézett a lóra és lemondóan így szólt:
- Sajnos nincs mit tenni, meg kell öljük a lovat, mert megfertőzheti az összes többit is.
Meghallotta ezt a disznó és lélekszakadva rohant a lóhoz:
- Hej, testvér! Megjött az állatorvos, véged van! Kelj fel most vagy soha, amíg nem késő!! Gyerünk!!
A ló horkantott egyet, feltápászkodott és elkezdett lépegetni, majd szaladni.
- Csoda történt! Ezt meg kell ünnepelnünk! - kiáltott boldogan a paraszt. - Csináljunk egy bulit, lakomázzunk! Levágjuk a disznót!

Tanulság: Foglakozz a saját dolgoddal, abból baj nem lehet!

A professzor rendelésére bejön a következő páciens. A prof csak ránéz, és már diktálja is a diagnózist:
- Jobboldali száraz hashártyagyulladás.

A docensek, asszisztensek, orvosok, medikusok szinte egyszerre kiáltanak fel:
- Hogy tudta ezt megállapítani, professzor úr:

A prof megmagyarázza:
- Az orvosnak nem csak néznie, látnia is kell! Először is látom, hogy a páciens jobb karja lélegzés közben nem emelkedik meg, tehát jobboldali tüdő-esetről van szó. Másodszor látom, hogy az arc nem piros, nem lázas, a páciens jól táplált és nem köhög. Más tehát nem lehet, mint jobboldali száraz hashártyagyulladás.

A rendelő megtelik a prof dicséretével, elismerésével. De ő folytatja:
- Harmadszor pedig a magánrendelőmben kezelem a pácienst

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. épp a pályaudvarra mentem.
Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását.
Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet.
Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.


Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják... De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: "Mit fogok csinálni?"

Végül azt gondoltam, "Nincs más hátra, meg kell tennem", és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: "Ezzel lefegyvereztelek!" De nem, mert néhány pillanat múlva megint csak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. "Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy..." úgy éreztem, ez nem igazán működik.

így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:
- Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
- Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész. - Mielőtt bármit mondanál, szeretném ha megfelelnél - három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?
- Nem. - Válaszolta az ember. - éppenséggel csak hallottam róla, és...
- Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem.
Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?
- Nem, épp ellenkezőleg...
- Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz. Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?
- Nem igazán.
- Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?

Ezért volt Szókratész egy nagyszerű filozófus, és ezért tartották igen nagy becsben. és ezért nem jött rá soha, hogy a legjobb barátja a feleségével kamatyol.